3. rész
A család
Hát erről rögtön első mondatnak, ami eszembe jut, nincs jó vagy rossz. Ez ugye a saját szemüvegünkön keresztüli megítélés, hogy valami jó, vagy valami rossz. És ráadásul a család az, amit kapunk, amit nem választunk. A barátainkat megválaszthatjuk, a családot meg odarakja a jó Isten, úgyhogy abba beleszületünk.
Most nyilván közhelyeket tudnék mondani, hogy mitől jó egy család. Ha meleg, szerető környezet vesz minket körül, de én úgy vagyok vele, hogy abból főzünk, amink van, és mindig abból főzünk, amink van, és a család is kvázi egy adottság. Ha egy nehezebb helyzetbe vagy szituációba születünk bele, szerintem azt is lehet úgy kezelni, hogy abból a legjobbat kihozzuk, és mondjuk egy boldog élet szülessen belőle.
Ha belegondolok, nekem például anyukám 27 évesen le lett százalékolva szklerózis multiplexszel, tehát beteg volt élete végéig. A testvérem is egy komoly betegséggel… bár nem szeretem a betegség szót használni, mert ez is egy címke, amivel el vannak látva azok az emberek, akik másként működnek, mint a normálisak, ugye.
A kistesóm, az skizofréniával van felcímkézve vagy diagnosztizálva, tehát hogyha arra gondolok, hogy nekem sem volt könnyű életem, gyerekkorom, akkor akár elmehetnék abba az irányba is, hogy nekem mennyire rossz, nekem mi az, ami megadatott, miért ez adatott meg, miért én vagyok az, akinek úgymond gondoskodni kell az egész családról. Vagy ránézhetek úgy is, hú erről nem könnyű beszélni. Tehát rá lehet úgy is nézni a dolgokra, hogy akkor ez van, és ebből hozzuk ki a lehető legtöbbet. És például az én esetemben nekem pont ez adott valami hihetetlen erőt, hogy őróluk gondoskodjak, és szerintem nekem ez a gondoskodás, ez az irántuk való szeretet volt az a mozgatórugó, amivel nulláról föl tudtam építeni egy ekkora, ugye az ekkora megint egy jelző és egy teljesen szubjektív dolog, hogy egy ekkora céget, hogy gyakorlatilag nekik mindent megadhassak és róluk gondoskodhassak.
Én azt gondolom, hogy minden szülő jó, és minden szülő a tudása szerinti legjobbat adja a gyerekének, még akkor is, ha ott, az abban a pillanatban nem úgy tűnik, mondjuk a gyerek számára. De talán így felnőtt korunkra eljutunk odáig, hogy úgy megszeressük a szüleinket minden hibáikkal együtt, hogy el tudjuk őket fogadni, feltétel nélkül, és minden olyan dolgot, ami mondjuk fájdalmas volt, azt pedig el tudjuk engedni. Én azt gondolom, hogy minden szülő jó. Valamiért hozzájuk születtünk le, valamiért azt a tükröt kaptuk, amit ők mutatnak nekünk.
Van gyermeked?
Hát nekem két kölcsönzött gyermek jutott ugye a két házasságból. Az elsőből egy gyönyörű szőke kisfiú, akit egész kicsi korától ismerhettem, ma már felnőtt. A másodikban pedig két nagy gyereket örökölhettem, akik mellett pedig azt az éveket tölthettem el, amikor pont beléptek a nagybetűs életbe, amikor szakmát választottak, pályát választottak, és két nagyon sikeres felnőtt. Ők olaszok, Olaszországban élnek egyébként, illetve nem, csak a kisfiú maradt Oroszországban, a kislány Ausztráliában él, mert a második hosszabb kapcsolatom a párom olasz volt, úgyhogy ja, három csodálatos gyermek, de egyik sem az enyém. Lehet, hogy azért alakult így, mert ugye nekem a testvéremmel van elég törődnivalóm.
Fiút vagy lányt szerettél volna?
Figyelj az én emlékeimben annak idején még élénken élt egy Lili nevű kislánynak a gondolata, de aztán úgy alakult, hogy nem. A válasz az kislány.
Hány éves lenne 2020-ban?
Most lenne 21.
Lili 21 éves és itt ül most velünk. Mit mondana rólad?
Szerintem azt, hogy engedtem őt szabadon, az lenni és azzá válni, akivé ő szeretne. Soha nem birtokoltam őt, viszont mindenben segítettem és mindenben mögötte álltam. Kicsit olyasmi szülővé váltam volna szerintem, mint például apukám. Apukám, nekem, mint szimbólum mindig a világítótorony jut eszembe. Soha nem ment bele úgy az életembe, de mindig ott volt és mindig mutatta az utat.
Mesélsz egy picit a húgodról?
Hát ő egy nagyon más világban él, mint mi. Ugye említettem neked azt, hogy ő skizofrén. Ez azt jelenti, hogy neki vannak hallucinációi, lát dolgokat, nem úgy érzékeli a valóságot, ahogy mi. Egyébként nekem iszonyatosan nagy mákom van vele, mert egy hihetetlenül pozitív, vidám, nagyon édes személyiség. Ő nem tud így részt venni a való világban, tehát nem tudja magát ellátni és a mindennapi dolgokat megoldani, mint amit más emberek megtudnak, ezért ő egy lakóotthonban él, ahol ugye ő ezekhez segítséget kap. Nagyon-nagyon szeretem őt, és ő is nagyon-nagyon szeret engem, és talán ez az, ami engem érzékennyé tett elég sok mindenben, akár abban is, hogy milyen vezetővé váltam így a 25 év során, hogyan viszonyultam emberekhez, munkatársakhoz, kollégákhoz, vevőkhöz.
Ugye a mi cégünkről eléggé el van híresülve az, hogy elég törődő cég vagyunk, nem is a marketing, hanem a mar’care’-ing szót használjuk a „piacolásra,” az értékesítésre. Az értékesítésünk az múltkor meséltem, hogy az gyakorlatilag nincs itt, mert én a jó emberi kapcsolatokban hiszek, és abban, hogyha az emberi kapcsolatok jók, akkor az mindent hoz magával, a boldogságot, a pénzt és mindent.
Úgyhogy a tesómra visszatérve, igen, ez indított el azon az úton, hogy egy alapítvány alapítása van benne a fejemben. Az, hogy elesetteket támogatni, olyan embereket, akik saját maguknak nem tudják megteremteni, mert ő nekik nem adatott meg az, amit nekünk megadatott, és az, ahogy mi meg tudtunk születni, van két kezünk, két lábunk, van egy ép elménk, tudunk gondolkodni, és a gondolatainkból valóságot csinálni, tehát mindent megteremteni, amit csak szeretnénk. Nekik ez nem sikerült és azt gondolom, hogy egy nagyon szép dolog, hogy például sikeres vállalkozók alapítványokat támogatnak, elesetteket támogatnak.
Mi a kedvenc sztorid, közös sztorid a tesóddal?
Ez nem tudom, hogy mennyire kameraképes sztori. De figyelj, elmesélem, lesz, ami lesz. Azóta is olyan jókat nevetünk rajta. Szerintem tíz éve mentünk ki Párizsba. Egyébként ez egy céges út volt, tehát kollégákkal egész csapat, akkor nem 20-an X-en voltunk, hanem még csak 10-en X-en, és akkor irány Párizs!
Persze elvittem magammal a tesómat, én sokat viszem őt így akár külföldre is, szokott velem utazni. És fent vagyunk az Eiffel-torony tetején, szerinted hol kell mosdóba, vécére mennie? Nyilván az Eiffel-torony tetején. Tudod, nagy izgalom az egész csapatban. Úristen, hol egy vécé, hol egy vécé, hol egy vécé, oké, vécét találtunk. Van egyébként az Eiffel-torony tetején mosdó. Elmegy, tudod, várjuk, kijön, és csak azt látjuk, hogy a gatyájával egy ilyen két méter hosszú vécépapír lóg ki, és akkor azzal vonul ott az Eiffel-torony tetején. Egyébként a tesómmal ilyen utazni, bármi megtörténhet, bárhol. Úgyhogy ez így a baráti körben, meg a kollégák között ez a sztori ez emlegetve szokott lenni.
Kit csodálsz legjobban a családodon belül?
Igen, Apu számomra nagyon meghatározó karakter volt. Akkor a Ria, aki ugye, mint külkereskedő, gyakorlatilag egy olyan szerepmodellt állított elém, amilyen én is szerettem volna lenni. Illetve volt egy nagybátyám, hát annál jobb humorú embert így a családban nem láttunk, tehát imádtuk. Bruncsi bácsinak hívták. És szerintem ő is inspirált nagyon sok mindenre. Ő a Budapest Tourist-nak volt a vezetője, és rengeteget utazott, tehát abban a világban ő például volt Észak-koreában is a keresztapámmal, aki az ő fia. Tehát nagyon sokat utaztak, és utána később már én is mentem velük egy-két ilyen európai buszos utakra, és fantasztikus volt az öreg. Tehát az is közel 80 évesen simán fölszállt egy párizsi buszra, ami azért nem rövid busz volt, és idegenvezetőként tolta, tehát letolta ezeket a buszos utakat. Tehát imádtak menni és imádtak nevetni, imádtak élni.
Említetted a két házasságodat. Mesélsz egy picit róluk?
Én valamiért ilyen 7-8 évre vagyok beprogramozva, tehát addig bírom ki egy hosszabb kapcsolatban. Régen történt. Az egyik az 2000 és 2010 között, a másik pedig 2010 és 2020 között.
Mik voltak a házasságaid legszebb pillanatai?
Az eleje, még amíg rózsaszín a köd, és amíg még izgalmas. Egyébként az első férjem hihetetlenül jó ember volt. Nagyon-nagyon jó szíve volt. Nagyon-nagyon szerettem, ami közénk állt, lehet így is fogalmazni, az az alkohol volt. És én olyan vagyok, próbálok mindent megjavítani, próbálok mindent megszerelni, elmegyek a dalai lámáig, hogy megoldást találjak valamire, tehát ez esetben is a párkapcsolati trénertől elkezdve a pszichológusig minden, de ha valamire hosszú távon már nem tudok megoldást, és az az én jóllétem, jólétem, az, hogy jól érzem-e magam arra rossz hatással van, akkor én továbblépek. És itt is az volt, hogy feltettem magamnak azt a kérdést, hogy akarok-e én így tovább élni, és a válasz egyértelműen az volt, hogy nem, úgyhogy mentem.
Az olasz kapcsolatból is mentem. Egyébként itt éltünk Magyarországon, illetve ő itt élt Magyarországon, mert a munkája lehetővé tette, hogy innen bárhova elrepüljön a világba. Ott pedig egy nagyon érdekes dolog történt. Gyakran mondják azt, hogy elfejlődnek az emberek, de nem akarom ezt a szót használni rá, de valahol valami ilyesmi történt.
Én ugye nagyon nagy önfejlesztő vagyok, nagyon szeretek tanulni, Alberto viszont ez az abszolút művészember volt, tehát ő művészkedni szeretett, és én már a végén már körülbelül két különböző bolygón voltunk. És nemrég beszéltünk, és akkor mondta, mert elkezdett ő is foglalkozni spiritualitással. Kint volt, pont Japánban találkoztunk, már nem voltunk együtt, de egy szakmai konferencián összefutottunk, amikor ő elment valami buddhista zen, nem tudom én milyen táborba ott Tokióba, és utána mondta nekem, hogy most kezdi érteni, amit én 6 éve mondtam neki, és mondtam hát ez tök jó, esetleg hogyha ez a hat év köd nem lenne így valahogy köztünk, akkor még jobban is alakulhatott volna, de így alakult. Így alakult.
Én kilépek, tehát én nem engedem azt, hogy ha a lelkemnek valami nem jó, akkor én nem viszem tovább, hogy már utána a testi tünetek is jöjjenek és megérkezzenek mellé, akkor inkább megyek tovább.
Mit üzennél azoknak, akik hasonló helyzetben vannak?
Menjenek a szívük után. Nyilván nincs jó vagy rossz. Van, amikor ez a jó döntés, van, amikor az a jó döntés. De én így visszatekintve az elmúlt – nem tudom -, mondjuk 20-at, 35 vagy akár 50-et – 50 évre, nekem mindig azok a döntések jöttek be igazán, amikor szívből döntöttem, és nem fejből. És mindig azok a döntések jönnek be üzletileg is, amikor nem az ego vezérel. Tehát amikor az ego nincs benne a képletben. Tehát amikor tényleg tiszta a szándék, jó a szándék, és én akkor tudom, hogy akkor égileg is meg van támogatva minden, és akkor biztos, hogy jót kapunk.
Ha visszamehetnél bármelyik kapcsolatod végére ugyanígy döntenél?
Igen. Nagyon gyakran kérdezik tőlem, hogy mit csinálnál másképp az életedben? És nyilván erre lehetnek olyan válaszok, hogy nyilván kihagynám ezt és ezt a kapcsolatot, mert voltak rossz oldalai. Ha szeretnél még egyet hallani, tehát az alkoholista elfejlődik, akkor még tudok mellé rakni, mert volt valami, amiért belefutottam így egymás után. Jó, hát akkor beszéljünk erről is. Nagyon durva nárcisztikus kapcsolatban, ami bántalmazó is volt. És életem legnagyobb szerelme volt, azt hittem, hogy beledöglök, de bírtam nem benne ragadni és bírtam kilépni és továbbmenni és nem tovább csinálni. Tehát ha bántanak, akkor gyere el, mert nem ér annyit az egész.
Honnan szerzel ezekhez elég energiát?
Hiszek magamban, hogy meg tudom csinálni. És miért? Mert ha már akárcsak egy ember a földön is megcsinálta azt, hogy felépít egy céget, hogy kilép egy bántalmazó kapcsolatból, akkor én is meg tudom csinálni.
Mit tanácsolnál annak, aki nem így látja a világot?
Tanácsolni senkinek semmit 
. De abban biztos vagyok, hogy mindenki képes arra, benne van a kép szó, amit el tud képzelni. Tehát hogyha ő tudja látni magát egy másik helyzetben, ami jobb, szebb, amiben örömét leli, ahol jól érzi magát, és az a kép megvan számára és ezt a képet meg tudja teremteni maga számára, akkor fel tud támadni benne az az erő, hogy megtegye abba az irányba a lépéseket, és akkor egyszerűen bontsa vissza az egészet, és induljon el azon az úton. Ha nincs meg a kép és nem látja, akkor nekem az a tapasztalatom, hogy akkor nem is tudja, hogy hova induljon.
