Az Életút videósorozat részei
1. rész
Ilyen volt a gyerekkorom
Forray Nikolett vagyok. 71-ben születtem, jövőre 50 éves leszek, és van mögöttem egy bő 25 éves vállalkozói múlt, ami talán érdekes lehet mások számára is. Én Budapesten születtem, de nagyon pici baba voltam, amikor kiköltöztünk Zebegénybe, a Dunakanyarba, és engem például Zebegényben, a Zebegényi templomban kereszteltek meg.
Volt bármilyen érdekes történet a születéseddel kapcsolatban?
Hát, ilyen sztori nálunk is volt. Szerintem az én esetemben még mindegy volt, hogy minek születek, lánynak születtem. Viszont a testvéremet, aki másfél évre rám született, őt várták fiúnak. És nem is volt lánynevük, egyébként Zsuzsának hívják, de csak fiú nevük volt, Ricsi. És amikor így megszületett, akkor hirtelen azt sem tudták, hogy minek nevezzék el, és mi a nagymamáink után kaptuk a nevünket, egyébként nekem a másik nevem Júlia, nemcsak Nikolett. Úgyhogy egyik nagymama Júlia volt, így a tesóm Zsuzsanna lett, miután csak Ricsi nevük volt, és emlékszem, egy picit szerintem meg is határozta az ő sorsát az, és hogyha későbbi dolgokról fogsz kérdezni, akkor majd rájössz, ezt miért mondom el.
Aztán majd picit meg is határozta az ő sorsát az, hogy valahol egy nem várt gyerek volt, másfél évre rám született. Igazából egyáltalán nem várták, anyu csak azt vette észre, hogy én elutasítom az anyatejet, és nem akarok többet szopni, és nem tudták, hogy mi van, és hát az volt, hogy anyu újra terhes volt. Akkor megszületett a fiúnak már lány.
Fölhívták a nagyapámat, és a nagyapám ennyit bírt mondani, hogy „azt hittem gyerek.” Ez olyannyira meghatározó, hogy neki van egy olyan gyógyíthatatlan betegsége, amivel együtt kell élni, együtt kell élnünk. Voltak meghatározó dolgok, hogy az én születésem körül és az én születésem után is.
Mi a legkorábbi emléked?
Legelső emlék érdekes, hogy rákérdezel, mert pont ez a legelső blogbejegyzésem. És hogy miért született meg ez a blogbejegyzés?
Én három éve egy kicsit magam alatt voltam. Konkrétan a második házasságom után. És mihez is kezdjek az életemmel, és akkor így szembe jött Anthony Robbinsnak a Date with Destiny nevű tréningje, és úgy döntöttem, hogy arra kimegyek. És Tony idéztette fel velünk egy meditáció során a leges-leges-legelső gyerekkori emlékünket, ami egyébként nem ment túl gyorsan, meg úgy nagyon kellett rajta gondolkodni, de meglett.
És hogy ő ezt miért idéztette fel? Nem is gondolnánk, hogy a legelső emlékünknek milyen hatása és kihatása van az egész életünkre, az egész felnőtt korunkra. A legelső emléket nem lövöm le ebben a videóban, azt elolvashatjátok a blogbejegyzésben, de azt elmondom, hogy mi volt a második.
A második emlék az az volt, hogy Zebegényben falu végén laktunk a patakparton, utolsó ház, mögöttünk csak a búzamező, mellettünk pedig az erdő és a hegyoldal. És mindenki keresi a tesómat, hogy hol van. Talán én úgy három éves lehettem, ő másfél éves volt, akkor tanult meg járni, mászni, menni, és eltűnt, és nem találták a felnőttek. A felnőttek alatt anyukámat, a nagymamámat és a nagymamám testvérét kell érteni. Majd megleltük.
Volt egy nagy hófehér kuvaszunk, egy nagyon-nagyon vadkutya. Ugye a kuvaszok, nem egy kis öleb, aki láncon volt, és mindig láncon volt, és mindig eltépte a láncait, és mindig csavargott, tehát már az apu nem tudott milyen vastag láncot csinálni annak a kutyának. Hogyha csajozni akart, akkor ő ment kerítésen, mindenen keresztül, tehát ilyen nagyon nagy lánccal volt már a végén megkötve, és a testvérem az ebbe a nagy láncba betekerve a vad kuvasz mellett ült és együtt eszegettek a kuvasznak a tányérjából.
Tesóm éhes volt, a kutya akkor kapott meleg főtt ételt, gondolta, hogy ő is megebédel a kutyával :).
Amúgy az én életemet is meghatározta az első emlék, és egy olyan volt, hogy Úristen, a testvérem, és most mi lesz, és teljesen meghatározta a felnőtt életünket is. Tehát nem csak nagyobbként, de egészségesként is mindig én gondoskodtam róla.
Gyerekként ki volt rád a legnagyobb hatással a családodból?
Rám? Így a családból? Szerintem apukám, mint minden lánynak, vagy legalábbis azt gondolom, hogy sok lánynak az apukája az első szerelme, hát ez velem sem volt másként. És én az apukámtól nagyon-nagyon sok mindent tanultam, többek között a könyvek szeretetét. Itt, ha körülnézünk az irodában, akkor is van jó pár könyv. Én voltam az, aki elemlámpával a paplan alatt még villanyoltás után is állandóan olvasott.
Illetve az utazás szeretete is szerintem tőle jött. Akkor még nem mehettünk túl sok helyre, ugye a vasfüggöny mögött éltünk, mint mindannyian abban az időben. De ahova lehetett, mentünk. Tehát a belföldi kirándulásoktól egy-egy külföldi ország, ami volt, az Szlovákia és a Tátra, de apunak tőlem csak annyit kellett mindig kérdeznie, hogy jössz. És az én válaszom mindig az volt, hogy megyek. Soha nem kérdeztem, hogy hova, miért, meddig, csak mentem vele bárhova is ment. Ő versenyszerűen pingpongozott, úgyhogy én mindig ott ültem a pingpong teremben a meccseken. Nagyon sok helyre vitt magával. Ugye én voltam a nagyobb, a könnyebben mozdítható, a tesóm a nagyobb gondoskodást igénylő, úgyhogy ez volt a megoszlás, hogy én apuval meneteltem.
Volt beceneved?
Julcsi. Juli, Julcsi, gyerekkoromban felnőtt koromban, vagy később váltottam át a Nikire.
Hogy reagálna a 10 éves önmagad a jelenlegi életedre?
Lehet, hogy nem lepődne meg. Ugyanis mostanában nagyon olyan az életem, hogy sok olyan projektben veszek részt, amiben nagyon nagy szerepet játszik az önkéntesség és az együttműködés. Tehát például most alapítottunk egy egyesületet. Ez a Business Bár, a világos sikeres vállalkozó hölgyekkel együtt fiatal vállalkozókat mentorálunk. És nagyon sok más olyan projekt van, ahol nagyon sok ember van körülöttem, és egy célért megyünk, egy küldetés, és azt mindannyian akarjuk.
És van egy olyan, szintén gyerekkori emlékem. Még emlékszem, egy fotó is készült. Nagyon sokat kirándultunk a családdal nyáron. Másik nagymamám Budakalászon lakott, és úgy a környéken. És van egy olyan fotó, ahol én menetelek elöl, egyetlen egy cipő van rajtam, mert 40 fok van nyáron, és lehetek így körülbelül ekkora, nem tudom, 3 éves lehettem, még beszélni is… nyilván tudtam már, de ott volt az, hogy kicsúszott egy olyan mondat a számon, és ez szlogenné vált a családban, hogy „amit sokan akarnak, az sikerül.” És ezt én ilyen pici korom óta mondogatom, és képzeld el, megpróbáltam fellelni, hogy ez vajon milyen meséből lehet, mert biztos, hogy meséből szedtem, hogy „amit sokan akarnak, az sikerül,” és nem találom. Nem találom a mesét, tehát nem tudom, honnan van a gondolat, de szállóige lett a családban, úgyhogy én mindig ezt mondom.
Úgyhogy szerintem azt mondanám a gyerekkori önmagamnak, hogy azon az úton vagyok, amit akkor pici fejjel elterveztem.
Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?
Sok jó emlék van, de most el fogok érzékenyülni. Talán az a baracklekváros kenyér, amit anyukám csomagolt mindig nekem általános iskolába. Annál a barackos lekváros kenyérnél nem volt jobb uzsonna. Mondjuk pénzünk nem volt szalámira meg sonkára. Tehát valószínűleg ezért kaptam állandóan baracklekvárt, de a baracklekváros kenyérhez nagyon kötődök.
Összességében mit gondolsz a gyerekkorodról?
Én hálát adok az Istennek, mert azt gondolom, hogy nekem egy nagyon jó gyerekkorom volt. Nem voltunk gazdagok, tehát elég sok minden… Nélkülözés, egy gyerek nem tudja, mi az, hogy nélkülözés, hogyha igazából mindene megvan, hogyha a szeretet megvan körülötte. Én nagyon jól éreztem magam a gyerekkoromban és hálát adok a Jóistennek, hogy nem vertek, nem bántottak, mert ugye hallunk olyan sorsokról, sokkal nehezebb sorsokról. Lehet, hogy pénzünk nem volt, de szeretet volt.
Meg valahol ez a tudás iránti vágy felkeltése apukám által, ezért is hálát adok, hogy egy olyan környezetben és közegben nőhettem föl. Egyébként Zuglóba jártam, utána Zebegényből visszaköltöztünk Budapestre, és Zuglóba jártam általános iskolába.
