Egykor, 2011 tavaszán, amikor a fiamnak 17 és fél évesen kivették a manduláját, (ami a kisgyermekeknek könnyebben viselhető, de a felnőtteket nagyon meggyötrő beavatkozás), hogy eltereljem a figyelmét fájdalmáról, megkérdeztem tőle: „Mit szeretnél születésnapodra? Alig fél év és nagykorú leszel – ezt méltóképp szeretném megünnepelni.”
A válasza nagyon meglepett, a fiam azt kérte: „Anya, adjál nekem IDŐ-t!”… először nem értettem. Időt kér, azaz gondolkodási időt? Túl korán kérdeztem? „Nem, nem” – jött a válasz – „IDŐT kérek!” Na, de azt meg hogyan?!? Máig emlékszem a huncut csillogásra a szemében és a mosolyára, ahogy kedvesen, bíztatva azt mondta: „Találd ki!”
No, fel van adva a lecke rendesen… Ez a kérés indított arra, hogy elkezdjek gondolkodni azon, mi is az az idő és hogyan is állunk mi az idővel? Összeszedtem minden tudásom és gondolatom, és törtem, törtem a fejem. Ráment a tavasz, az egész nyár…
Mi is az az IDŐ, amiből manapság olyan kevés van?
Mint a villámcsapás, úgy hasított belém végül egy felismerés, amitől szinte sorozatban „potyogtak le a tantuszok”, azaz az „aha-élmény” sorozat. Valami, ami annyira apróság… és mégis, ha belegondolok a hatásába: szinte beleremegek.
És ahogy végiggondoltam, jött a következő és a következő…
Nagyon intenzív időszak volt ez, s végül az ajándék a fiamnak csupán egy hosszadalmas magyarázat és egy ábrákkal telefirkált papírhalom lett. Ám az, ahogy láttam a szemében a döbbenetet, a felismerés csillanását, ahogy „elkapta a fonalat” és velem együtt szőtte tovább a gondolatot, s amilyen intenzíven inspiratív beszélgetés kerekedett belőle, az mindent megért.
Különösen a végszó: „Na, látod anya, épp ilyesmire gondoltam!” Örültem, hogy elégedett az ajándékával, ami nem volt más, mint egy szokatlan gondolat.